Látvány, egy másik szemszögből

Végül valahogy átdugta fejét a tű fokán, azután megállt, nem mozdult tovább, sem előre, sem hátra, meg sem próbálta átsajtolni testének többi részét vagy visszahúzni a szerinte deformálódott fejét, hanem igyekezett magához térni, lélegzését a rendes ritmusba terelni, és valahogy nem gondolni arra a pattogó szorításra, ami körülfonta, a halántékától kiindulva, a tarkóját és homlokát, mert valójában nem is akarta átgyömöszölni teljességében magát, csak a fejének a túloldalra való juttatása volt a célja, és miután ezt elérte, visszazökkenve az erőlködésből, lenyugodva végre körbepillanthatott a „túlvilágon”…
Körülbelül két hónapja jelent meg a tér közepén, a régi háborús emléktábla helyén, éktelenkedve a templommal szemben, az a köztéri szobor vagy műemlék, amit azóta inkább csak a tűként emlegetnek, egy olyan reggelen, mint a többi szokott lenni. Már a megjelenésének körülménye is furcsa volt, hisz az éjjeli dorbézolásból hazatérő fiatalok még söröztek az emléktáblánál, és könnyítettek is magukon, a későbbi kihallgatások alkalmával derült erre fény, és állításuk szerint ez valamikor hajnali öt és fél hat között lehetett, viszont Ilus néni, aki a hajnali misére járók legbuzgóbbika, váltig azt állítja a mai napig, hogy háromnegyed hatkor már az a micsoda, a tű volt a régi emléktábla helyén, hiszen a templomra vetülő árnyékától rémségesen megijedt, mert azt hitte, valaki követi. Az eddig elmondottakban semmi különös nincs, hiszen erőgépekkel tíz perc alatt el lehetett volna tüntetni a régi emléktáblát, de az új remekmű, amely úgy négy méter magas körülbelül, a maga betonalapjával sehogy sem kerülhetett öt perc alatt a helyére úgy, hogy közben a közelben munkálatok nyomait sehol sem lehetett észlelni, senki nem látott vagy hallott semmit, semmilyen nyomok nem árulkodtak semmiről. Továbbá azt sem lehetett tudni, hogy ki és milyen célból állíttatta a térre a tűt, igaz, hogy a helyi önkormányzat már többször is vitaindítót tartott az emléktábla ügyének kapcsán, amiben nem tudtak vagy nem akartak dűlőzni az érintettek, így az átrendezés, fiókban lapuló tervként éldegélt pár ember fejében, de akkor sem egy tűt, vagy egy annak nevezhető herkentyűt terveztek a régi emlékmű helyére helyezni, hanem egy játszóteret szándékoztak építeni, enyhítésül a múlt szégyenfoltjára. Egyszóval ködös volt minden, mint az a hajnal is, amelyiken feltűnt a falu új szimbóluma, a hatalmas, fénylő, acélszínű, karcsú, ám mégis lenyűgözően súlyos tű.
Elkezdődött az önkormányzatot alkotó pártemberek közötti veszekedés és vádaskodás is, amire okot és ürügyet is gyártani lehetett garmadával. Előkerült itt múltgyalázás, sikkasztás, dilettantizmussal és nepotizmussal való dobálózás, de miután semmit sem lehetett bizonyítani, sőt még a költségvetési pénzekből sem hiányzott semmi, akkor ütköztek meg csak igazán az emberek a falut ért furcsa eseményen. Rég nem késztette már bármi is ilyen megerőltető kreativitásra a falubelieket, mint ez a jelenség, és lassan csírázni kezdtek a találgatásokból kialakuló mesék. Voltak ezek között klasszikusnak mondható, megszokott stilisztikus elemekkel átszőtt történetek, mint az ufós variációk vagy Isten figyelmeztetése, de a reálisabban gondolkozók bizony sokkal eredetibb cselekményekkel rukkoltak elő, azokat a faluban keringő pletykákból szőve, és persze bizonyítottnak beállítva feltételezéseiket, például: miszerint a polgármester sikkasztásaival foglalkozó tehetetlen vizsgálóbizottság tagjai állíttatták fel a tűt, annak figyelmeztetéséül, hogy a szénakazalban előbb-utóbb rátalálnak a bizonyítékokra, vagy ott volt a két legjobb barátnő története is, akiknek a barátságát az egyik férj még szorosabbra fűzte állítólag, és a féltékeny menyecske a kiszúrt óvszerek segítségével igyekezett titokban bosszút állni, és emléket is állítani csínytevésének. A megszületett meséket aztán ki-ki a szája íze szerint csavarintotta, kanyarintotta tovább.
-2-
Miután a környéken is hírét vették a tűnek, fellendült a faluturizmus, főleg terhes kismamák érkeztek szép számban, abban a hiszemben, hogy a tű megsimogatásával fiúgyermekük születik, de amatőr ufológusok és megannyi parapszichológus is kutakodni kezdett, de senki nem tudott bizonyítani semmit, csak G., a falu postása figyelt fel valami különösre.
G. szenvedélyes galambász volt, olyannyira, hogy bukfenceket is vetett kerékpárjával jó néhányszor, mivel az út helyett keringő galambjaira figyelt levélhordás közben. A tű igazán nem is érdekelte, talán csak az első nap csorgatta az új emlékmű előtt vagy öt percig a nyálát, elbambulva, de tőle csupán ennyire tellett, mert később már ismét a galambjaival volt eltelve. Végül a tű mégis őt kerítette a legjobban a hatalmába, ugyanis az egyik gatyás galambja a tű fokára szállt megpihenni, hogy azután szőrén-szálán, azaz tollastul-bőröstül eltűnjön. Nem szólt erről senkinek, csak másnap reggel, mikor senki sem láthatta, egy göröngyöt fogott, és áthajította a tű fokán, és úgy ahogy azt sejteni is vélte, a göröngy eltűnt, nem esett le a túloldalon. A következő nap megismételte a kísérletét egy gyapjúgombolyag segítségével, a hajnali mise alatti csendes időszakot kihasználva. A fonál végét a kabátja gombjához kötötte, majd egy ötméternyi fonalat legombolyított, és végül a maradékot áthajította egy igen precíz dobással. Az előző napi kísérlethez viszonyítva ugyanaz lett az eredmény, de G. azt is szerette volna kideríteni, hogy az innenső oldalon lévő fonállal vissza tudja-e húzni a gombolyag túloldalra került maradékát. Az első apróbb rángatásokra nem történt semmi, csak miután teljes erejéből húzni kezdte a fonalat, vált érezhetővé, hogy az megfeszült, lassan visszakerült ebbe a világba, és a mise végét jelző harangszóra G. már a markában tartotta a teljesen felgöngyölített gombolyagot, és észrevétlenül nekikezdhetett aznapi munkájának.
Egy hét múlva meglett az ötméteres kétlábú létra is, és végül éjjel, úgy fél három körül, G. az izgalomtól meg a cipekedéstől leizzadva mégis magabiztosan lépegetett fölfelé a létrán, hogy fejét átdughassa a tű fokán. Mély lélegzetet vett, mint aki búvárkodni készül, majd behunyva szemét, nekiveselkedett a lyuknak.
A postás egyre kellemetlenebbül érezte magát, lába enyhén megremegett. A látvány felettébb érdekes volt, mert lassan csoportosulni kezdtek a bámészkodók, de onnan fentről G. nem látta pontosan, hogy akik nézik, vigyorognak-e vagy vicsorítanak. A látvány felettébb érdekes volt, és a hangokról sem tudta eldönteni, hogy kuncorgás-e vagy morgás, és a tű a postás súlyától megdőlt. A „túlvilág” egyre közelebb került. Ettől a pillanattól a tér hangulata teljesen megújult. Az emberek verejtékessé izgulták magukat.

Wilhelm József